Beszélgetés Makray Gáborral

Gábor, te színészként a Dark Play című darabban debütáltál a Holdongolf Projektnél, illetve nemsokára láthatnak a nézők a szeptemberben bemutatásra kerülő, Kéretik elégetni című előadásban is. Hogy lettél társulati tag?

Nem titok, hogy én az RS9 Színházban dolgozom nemcsak színészként, de technikusként is. Mivel a Holdongolf az RS9 Színházban játszik, először mint technikus kerültem velük kapcsolatba. Sőt, legelőször csak mint naiv néző, beültem megnézni az előadásukat, mert a technikus kollégám azt mondta, hogy megéri, mert nagyon jó. Megnéztem és nagyon is tetszett. Szerencsére a következő évadtól már dolgozhattam is velük technikusként. Mindig őszintén gratuláltam nekik az előadások után, mindig jeleztem, hogy nagyon tetszik, amit és ahogyan csinálnak.

És közben a kezükbe csúsztattad az életrajzod, hátha akadna valami?

Igen, az életrajzomat bekészítettem az öltözőbe az aktuális showreeljeimmel. (nevetünk) Valójában csak beszélgettünk és szimpatikusak lettünk egymásnak.

A Holdongolf társulatán kívül, neked természetesen az anyaszínházad az RS9, van még társulat vagy színház, ahol esetleg láthatnak téged a nézők?

Az benne a trükk, hogy amikor nem az RS9 Színházban játszom, akkor is olyan társulatokkal játszom, amiknek az RS9-ben vannak előadásaik. Nekem az a színház egy nagy mágnes, ahonnan „nem lehet” kiszabadulni, akkor sem, ha más társulatokkal dolgozik az ember, mert valahogy ők is ott találják magukat. Érdekes, de így van. Egyébként régebben láthattak a KoMod Színházban, a Soproni Petőfi Színházban és sokat szoktam a mai napig is tájelőadásokat játszani, így az ország bármely pontján felbukkanhatok. (nevet) Ja, és a pályám kezdetén nagyon sok óvodában megfordultam, de erre nem vagyok büszke. (nevet)

gabor_interju1

Láttam már veled előadást, egyszerre rengeteg szövegmennyiséget kell magadévá tenned. Most nem azt kérdezem, amit biztosra veszek, hogy rengetegszer megkérdeznek, miszerint „hogy lehet ilyen sok szöveget megtanulni”, csak arra lennék kíváncsi, hogy van-e esetleg valamilyen speciális technikád a memorizálásra?

Igen, ezt tényleg sokszor megkérdezik, de egyébként már nem is annyira zavar. Talán az lehet egy remek szövegtanulási technika, hogy szeretem elhúzni a legvégsőkig, aztán már rá van kényszerítve az ember, hogy tetszik, nem tetszik, ezt meg kell tanulni holnapra és akkor pánikhelyzetben jobban fog az ember agya. Egyébként most még szerencsére fog annyira az agyam, hogy a próbák során úgyis belekúszik a szöveg magától a fejembe, és tulajdonképpen meg sem kell tanulni, mert egyszercsak már tudom. Ezért ilyen trükkökre, hogy teleragasztom a hűtőszekrényt post-itekkel és végszavakkal, még nincs szükség, szerencsére. (nevet)

Akkor van olyan kérdés, amit sokszor feltesznek neked és zavar?

Nem is tudom, de mégis. Amikor szóba kerül a foglalkozásom, akkor jön a kérdés: „és még mindig csinálod ezt a színészkedősdit?” Azért idegesít, mert úgy tűnik, hogy egyes embereknek leesik a gyűrű a kisujjukról, ha ki kellene mondaniuk, hogy színész vagy színjátszás, ehelyett keresnek ilyen alternatív kifejezéseket, hogy „színészkedgetni”, mert úgy gondolják, ha nem egy napi sorozatban játszik az ember, akkor az igazából nem színész, csak ilyen „színészkedésgetés”.

Sokszor kérdezik, hogy Színműt végeztél-e?

Sokszor. Amikor megmondom, hogy nem, én más utat választottam, akkor sajnálnak. Megfogadtam, hogyha legközelebb megkérdezik, hogy végeztem-e színműt, akkor megmondom, hogy igen, Csányi Sándorral jártam egy osztályba. (nevetünk)

gabor_interju2

Említsük meg azt is, hogy neked van egy “civil” végzettséged is. Hogy jött a színház, és hogyan jött a cukrászat az életedbe?

Még a suliban kiderült, hogy az angoltanárom szinkronrendező, és én megkérdeztem, hogy nem kellenék-e szinkronba, mint gyerekhang. Mondta, hogy “persze, nézzük meg, kedves Gábor”. Az lett a vége, hogy nem rossz, de tulajdonképpen meg kellene tanulni beszélni. Elküldött egy beszédtanárhoz. Sajnos a szinkronbizniszbe azóta sem törtem be, és úgy hiszem, hogy most már nem is fogok, de a beszédtanáromnak hála eljutottam egy színiiskolába, a Főnixbe. A többi már történelem.

Történelem?

A Főnix egy színiiskola és egy színházi műhely egyben. Ha tehetséges vagy, akkor automatikusan úgyis átszivárogsz a stúdióból az igazi színházba.

Tehát te a Főnixben kezdted a „színészkedést”? 

Igen, egyébként idén októberben lesz tizedik évada, hogy megkaptam az első főszerepemet. Ennek örömére egy olyan előadással készülünk ebből a darabból, Az angyalok nem sírnak című ’56-os drámából, amelyben mindannyian, akik valaha játszották – így például én is – visszamegyünk eljátszani az eredeti szerepünket.

A “civil” foglalkozásodról mit kell tudnunk?

Elmentem Olaszországba dolgozni egy évre, így a legtöbb színházzal megszakadt a kapcsolatom. Amikor visszajöttem, a legtöbb színház azt mondta, érthető okokból, hogy végülis én léptem le… Így rengeteg szabadidőm lett. Már Olaszországban megfogalmazódott bennem, hogy én se leszek már fiatalabb, és noha a színház az életem, ez a szituáció ráébresztett arra, hogy nem árt, ha van egy biztos alap, amire építhetek. Úgy gondoltam, talán nem késtem el azzal, hogy legyen nekem is egy szakmám, így aztán elmentem cukrásznak tanulni. 

Miért pont cukrásznak?

Azért, mert a vendéglátás nagyon érdekelt és sok barátom dolgozik jelenleg is abban.  Nagyon kedvelem én is, viszont akkor még azt hittem, hogy egy cukrásznak nyugalmasabb az élete, mint egy szakácsnak. Ezt azóta megtanultam, hogy nem így van. Persze a felvételin senki sem árulta ezt el nekem, így aztán cukrász lettem és nem szakács.

Esküvői tortákat vállalsz? Csak ha esetleg úgy alakulna… (nevetünk)

Azt az egyet nem. Formatorát és esküvői tortát, azt nem. Minden nagyon jól sikerült a cukrászvizsgámon, de a dísztortámra csak egy hármast kaptam, pedig egy nagyon szép sírból kikelt, zombilábnyomos dísztortát készítettem, de sajnos a marcipán és én nem vagyunk jóbarátok.

Az egyik utolsó kérdésem…

Utolsó kérdésed? Én azt hittem, ez egy hosszú mélyinterjú lesz.

Mondhatjuk, hogy eléggé szarkasztikus humorod van. Mi történik ezzel a szarkazmussal a színpadon? Önmagadból építkezel?

Én tíz év alatt nem tudtam rájönni arra, hogy tulajdonképpen hogyan dolgozom. Ha megkérdezik tőlem, hogy mi alapján építettem fel egy karaktert, arra nem tudok választ adni. Van, aki hosszasan elemez, utánajár, felépíti a karakter múltját, elméleti munkát végez, mielőtt szerepet formálna. Én borzasztóan tisztelem és csodálom őket, mert én ezt nem csinálom. Én elolvasom, beszélgetünk magáról a szerepről és aztán jön, ösztönösen, ami nem biztos, hogy jó, de én így szoktam dolgozni. Könnyen előfordulhat, hogy beleviszem a szarkazmusomat a szerepekbe, de nem tudatosan, és abban is biztos vagyok, hogy sokan vannak, akik mindent elkövetnek, hogy ezt kiirtsák a szerepeimből.

Ha már a szerepeknél tartunk, van szerepálmod?

Volt, ezeket sikerült megélni. Nem konkrét szerepálmaim vannak, soha nem az volt, hogy egy bizonyos szerep, hanem inkább bizonyos karakterek, amiket szerencsére az utóbbi évadokban eljátszhattam, úgyhogy most ebből a szempontból köszönöm, jól vagyok.

És a jövőre vonatkozóan mit képzelsz el? Mik a céljaid a „színészkedéssel”?

Ezzel a kis hobbival? (nevet) Azon a szinten, ahol én művelem ezt a szakmát, nekem talán a legreálisabb célom, hogy életem végéig csinálhassam anélkül, hogy rengeteg lemondással járna ez az egész.

Kategória: Nincs kategorizálva | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.